Kozma Karcsi

Pár napja találtam a mélyhűtőben hat darab, csonttal ellátott sertéskarajszeletet. Elhatároztam, frissen sült lesz belőle, ami nagyon felvillanyozott, ugyanis a frissensült kifejezetetten a férjem specialitása. Én rendszeresen túlsütöm és kiszárítom, legyen szó bármilyen húsról, csirkéről, disznóról, dísznőről, sertésről, röfiről vagy marháról. Férjem viszont remekül csinálja, meg kell hagyni. Én rendszerint befűszerezem, ami esetemben többnyire sózást és borsozást jelent, jobb napokon esetleg rozmaringozást, de az nálunk már a kulinária csúcsát képezi. Ha rozmaring van valamiben, biztos illusztris vendégeket várunk, kedves anyósomat és a társalkodónőjét, sógornőméket, vagy egyéb toszkán génállománnyal sújtott élőlényt.
Tehát, hogy a témánál maradjak, férjemre bíztam a sózott-borsozot  karajokat, én meg félrevonultam kicsit gyermeket nevelni. Ezen nemes cselekedetem közepette ritkán hallok meg bármit is, így elkerülte a figyelmem, hogy a Toszkán ötször kérdezte meg, tegyen-e olajat a serpenyőbe. ( Legalábbis ő azt állítja, megkérdezte.) Én nem hallottam, de lényegtelen is, mindig ő készíti a kétperces húsokat, nem gondoltam volna, hogy ezt sem tudja. Na de a lényeg a fontos, végül túl szaftosnak és zsírosnak ítélte meg az egyáltalán nem szaftos és zsíros, hanem nagyon is csinos és kigyúrt sertéskarajokat, és eltekintett az aláolajozától. A balga ember! Olyan rágós, száraz és íztelen husi lett a végeredmény, amilyet bizisten még én sem tudok! Gratuláltam neki, hogy sikerült túlszárnyalnia a frissensültek kiszárításának Mesterét (engem), majd megjegyeztem, még jó, hogy csak négy karajt rontott el, a másik kettőből még mindig főzhetek valami finomat, természetesen szaftba fojtva, hosszasan puhítva. Amúgy magyarosan.
Másnap lisztbe hempergettem a sózott, borsozott husikat, majd forró olajon kicsit odapirítottam őket, hogy egy kis kérget kapjanak. Kaptak is. Nem is kicsit. Kitettem őket egy tányérra pihenni.
Volt gombám, megtisztítottam, nagyobb darabokba vágtam. Hagymát pirítottam, jól odaégettem az olajban, amiben előzőleg a húst pirítottam. ( közben valami mással is foglalkoztam, ha jól emlékszem Dexter-sablont gyártottam.) Ahogy Zitától tanultam, nem dobunk ki semmit, hát mentettem a menthetőt, csak az egészen feketére szenesedett hagymadarabokat selejteztem ki. Amik éppen csak belepirultak a bánásmódba, azokat átköltöztettem egy másik serpenyőbe. A kozmás serpenyőt nézve elgondolkoztam, mi kerül kevesebb pénzbe és környezetszennyezésbe, ha kidobom és veszek egy másikat, vagy ha fél liter környezetgyilkos szer és három liter víz segítségével tisztára sikálom. Végül a harmadik megoldásra szavaztam, ami nagyon emlékeztet a kettes opcióra, csak a sikálom helyére a " férjem sikálja" kerül. 
Visszatérve a kimentett hagymára , hozzálöttyintettem egy kis friss olajat, újramelegítettem, beledobáltam a gombát, sóztam, paprikáztam. Felöntöttem némi vízzel, rátettem a tányéron pihenő sertéskarajaimat, és lefedve hagytam főni a gombával együtt. Hatszor öntöttem alá vizet, és háromszor égett oda diszkréten az egy óra puhulás alatt. Kis kozmára nem adunk, mondta mindig megbolondult építési gyakorlat tanárom, hát nem nagyon foglalkoztam vele. Volt elég dolgom a Dexteremmel! Egy óra rajzolás, vágás, sablonozás és rotyogás után végül ehetőnek, puhának és egészségre rövidtávon  (és a hangsúly a rövidtávon van! )ártalmatlannak nyilvánítottam a vacsorát, kifőtt tésztával tálaltam, majd Kozma Károly névre kereszteltem.
A család megnyalta mind a negyven ujját, kérték, máskor is így csináljam! Mondtam, nem akadály, az odaégetés nálam alapkövetelmény a konyhában. Olyan az, mint drága anyósom sütőpora: megadja azt a kellően kellemetes és igazán különleges ízt, amiről kicsik és nagyok álmodnak.

Emlékeztetőül a belevalók:
hús
só, bors, paprika, egyebek ízlés szerint
liszt
olaj (oliva vagy amit akartok, de legjobb a zsír)
hagyma
gomba
víz


opcionális (elhagyható)
szén (kozma)
dörzskefe
kozmaírtó szer
férj ( kizárólag a kozma eltávolításához )

üdv
ÁghIca